Zolna Matijević: Szabadka 1860.

Múlt, jelen, jövő egyszerre

      Az Életjel kiadásában megjelent könyvek legtöbbje mindig tartalmaz valami, úgy mondanám, kedves újat, meglepetést azok számára, akik szeretnek bóklászni a múltban. Ők azok, akik szeretik bejárni akár gondolatban, akár olvasmányaik segítségével szülőföldjük sokszor úgy tekintett tájait, esetleg a rég elfeledett egykorvolt valóságot mint olyasvalamit, amit –  állítólag –  ismerünk. Sokan éppen ezért úgy tekintenek ezekre a kihívásokra, hogy nem sok érdekességgel – főleg nem a mai kvázi igényeket kielégítő, idegborzoló különlegességekkel –, figyelemre méltó keresnivalóval kecsegtethetnek az ilyen jellegű kiadványok. 
Mekkora tévedés! Mert mindez, persze, csak arra a felszínességre mutat rá, amely a mai rohanásba, állandó újdonságkeresésbe belefulladó világot jellemzi. Meg azt az önelégült magatartásformát jelzi, amely gyorsan felépülő emlékművekkel igyekszik bizonyítani, hogy igenis vele kezdődik itt minden, s mindaz, ami előtte volt, nem része többé az örökkévalóságnak, tehát akár le is rombolható. Pedig a mulandóságot magában tartalmazó anyagból nem lehet az öröklét útjait kikövezni, ennyit már igazán illett volna megtanulni. 
Mint ahogyan azt is, hogy múlt, jelen, jövő egyszerre nyilvánul meg bennünk és tetteinkben. Hogy a múlt kitörölhetetlen része mindannak, ami ma vagyunk, nem az anyag, hanem a szellem okán. 
A helytörténet kutatása nem ismeretlen égtájunk alatt. Nem volt az sem a múltban – lásd a Bács Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat tevékenységét  –,s nem az a jelenben sem. Sokan fordulnak a múlt felé ma is, s az ezzel kapcsolatos végeredmény, a könyv, a szerzői szándékról is igen beszédesen árulkodik. Arról, hogy mi késztette a mű íróját a választott téma feldolgozására, milyen intenciók vezették a tollát. Így volt ez a múltban is. 
Sajnos, gyakran találjuk magunkat szembe azzal az alkotáson keresztül nyilvánvalóvá váló ambícióval, amely az igen elnagyolt múltfeltárást csak eszköznek használja arra, hogy a jelen különböző érdekeket kiszolgáló törekvéseit igazolja, illetve emlékművet állítson pl. a megrendelőnek. 
Mindezeket figyelembe véve tartom igen szükségesnek azoknak a műveknek a megjelentetését, amelyek visszavezetnek bennünket a forrásokhoz. Ilyen könyvekről már szólottunk előző két jegyzetünkben, s ezúttal is egy ilyen kötetet ajánlok mindazok figyelmébe, akikben él a múlt megismerésének szándéka akár annak okán is, hogy választ kapjanak jelenbeli kérdésekre. 
Ilyen olvasnivaló az Életjel Miniatűrök 54., amennyiben egy olyan Szabadka helytörténetére vonatkozó, 1860-ban kiadott forrásanyagot tesz közzé, amelyet eddig csak kevés szakember ismert. A dokumentum eredetijéről tudni kell, hogy az annak az egykori Temes vármegyei főispánnak, Ormos Zsigmondnak a gyűjteményében található, aki többek között, sokat tett az 1872-ben megalakított Bánsági Történelmi és Régészeti Múzeum-Társulat létrehozásáért, „melynek fő feladatául a Bánság múltjának feltárását, fellelhető művelődési javainak összegyűjtését, megőrzését szánta” –  mint Matijević Zolna írja az Előszóban. 
Szabadka német nyelvű, gót betűs etnográfiai-topográfiai leírását Flatt Endre, egykori tartományi hercegségi biztos állította össze a Császári és Királyi Helytartótanács 1859. augusztus 2-i rendelete értelmében. Ezt a jelentést olvashatjuk most eredetiben, illetve magyar fordításban az Életjel kiadásában. 
Érdekes, egyszerre szórakoztató és figyelemfelkeltő olvasmány a Szabadka 1860, nemcsak azért, mert mint az Előszó írója megállapítja: „Ez az első néprajzi leírása Szabadkának”, hanem azért is, mert szó van benne a város történetéről, földrajzi fekvéséről, gazdasági életéről, tanintézeteiről, a Palicsi-tóról meg a hozzátartozó 56 szobás gyógyszállóról (!), a korszerű közlekedési eszközök hiányáról, az éppen 1860-ban működését megkezdő zeneiskoláról, a 8718 házról, melynek többsége kétszobás, vert falú és náddal fedett. Meg persze a város lakóiról, életmódjukról, szokásaikról, a nemzeti és vallási összetételről. 
S ebben a sűrített múltleírásban a mai valóság néhány előzményére is ráismerhetünk.

                                                                                                                            Káich Katalin (Hét Nap)